Bejárta a teljes világsajtót a hír, hogy a Stanford egyetem egyik campus bulijában egy 19 éves srác, az intézmény elismert úszóbajnoka egy kuka mögött megerőszakolt egy eszméletét vesztett 22 éves lányt. Tettéért Brock Turnert 6 hónap börtönbüntetésre és 3 év próbaidőre ítélték. 

Az ügy hatalmas felháborodást váltott ki az Egyesült Államokban, különösen a tárgyaláson elhangzott abszurd dolgok miatt. A névtelenségét kérő áldozat megrendítő és kijózanító levelét a bíróságon felolvasták, majd pillanatok alatt bejárt a közösségi oldalakat. 

Itt a levél teljes terjedelmében. Tanulságos sorok  18 éven felülieknek . 

„Nem ismersz, mégis bennem voltál. Ezért vagyunk ma itt.

2015 január 17-e egy csendes otthon töltött szombat este volt. Édesapám vacsorát készített, én az asztalnál ültem húgommal, aki nálunk volt látogatóban a hétvégére. Teljes időben dolgoztam és éppen lefekvéshez készülődtünk. Azt terveztem, hogy otthon maradok, nézek egy kis TV-t, olvasok valamit, miközben a húgom elmegy a barátaival bulizni. Aztán, tudva, hogy ez az utolsó együtt töltött esténk, és úgy sincs más, amit csinálnék, ezért miért ne, van egy hülye parti 10 percre a házunktól. Elmegyek, táncolok egy kicsit, mint valami bolond, jó cikis helyzetbe hozva majd a hugimat. Odafele azzal viccelődtem, hogy az egyetemista srácoknak mind fogszabályzójuk van. A húgom azzal ugratott, hogy abban a bézs kardigánban, amit viselek, úgy nézek ki, mint egy könyvtáros. Magamat „nagymamának” hívtam, hiszen én voltam a legidősebb közülük. Hülye arcokat vágtam, leöltöztem a gátlásaimat, és ittam némi likőrt, nem figyelve arra, hogy az egyetem óta jócskán lezuhant az alkoholtűrő képességem.

A következő dolog, amire emlékszem, hogy egy hordágyon visznek egy folyósón.

Megalvadt vér és kötések voltak a kezemen és a könyökömön. Azt gondoltam, biztos a campuson estem el valahol. Nagyon nyugodt voltam, csak azt nem tudtam, hol a nővérem. Egy tiszt viszont elmondta, hogy megtámadtak. Még mindig nyugodt voltam, azt gondoltam, összetéveszt valakivel. A partin senkit nem ismertem. Amikor végre kiengedtek a mosdóba, lehúztam a kórházi nadrágot, és amikor épp levenni készültem a bugyimat, nem volt ott semmi. Csak egy vékony szövet volt a nemi szervemnél. Ekkor teljesen elcsendesült bennem minden. Még mindig nem találom a szavakat. Próbáltam mélyeket lélegezni, azt gondoltam: talán a rendőrök vágták le rólam bizonyíték gyanánt.

Aztán, ahogyan megvakartam a nyakamat, fenyőtüskéket éreztem. Elkezdtem kiszedegetni azokat a hajamból. Arra gondoltam, talán egy fáról hullottak bele a hajamba.

Az agyam próbálta győzködni a bensőmet, hogy ne omoljak össze. Belül viszont azt kiabáltam: Segítség! Segítség!

Szobáról szobára csoszogtam magam köré egy lepedőt csavarva, a fenyőfatüskék potyogtak rólam” minden helységben, ahol leültem. Azt kérték, hogy írjak alá egy papírt, amelynek a tetején ez állt: „Nemi erőszak áldozata”. Ekkor döbbentem rá, hogy mi is történt valójában. Elvették a ruháimat, így meztelenül álltam, miközben a nővérek egy vonalzóval méricskélték a testemen található horzsolásokat és le is fotózták azokat. Hárman próbáltuk meg kiszedegetni a fenyőfatüskéket a hajamból, hat kéz töltötte meg a papírzacskót. Hogy megnyugtassanak, csak annyit mondtak, ez csak levél, ez csak egy kis növény. Több kötést is elhelyeztek a fenekemnél és a nemi szervemnél, több pirulát és injekciót is kaptam. Ezután egy hosszú, hegyes csőrű eszközt helyeztek belém, majd egy hideg kék festékkel kentek be, hogy a belső horzsolásokat is ellenőrizzék.

Pár óra elteltével végül elmehettem zuhanyozni. Ott álltam a vízsugár alatt vizsgálgatva a testemet. Úgy döntöttem, már nem akarom a testemet. Megrémültem tőle, nem tudtam mi volt benne, mi van, ha fertőző volt, ki érinthette meg.

Le akartam vetkőzni a testemet, mint egy dzsekit és otthagyni a kórházban minden mással együtt.

Aznap reggel elmondták, hogy egy kuka mögött találtak meg, valószínűleg megerőszakolt egy idegen és ellenőrizni kellene, hogy ne lettem-e HIV-fertőzött. De mondták, hogy most menjek haza, és próbáljak meg visszarázódni a rendes életembe. Gondolják csak el milyen kilépni a világba egy ilyen információval. Nagy öleléseket kaptam, majd kiléptem a parkolóba a tőlük kapott új ruháimmal. Csak a nyakláncomat és a cipőimet tarthattam meg.

A húgom vett fel, fájdalmas arcán könnycseppek csordultak le. Ösztönösen el akartam venni tőle a fájdalmát. Rámosolyogtam és mondtam neki: Nézz rám, itt vagyok, jól vagyok. A hajamat is megmosták, a legjobb sampont adták, nyugodj meg, nézz rám. Nézd meg ezeket a ruhákat, úgy nézek ki, mint egy tesitanár. Menjünk haza és együnk valamit. Nem tudta, hogy közben kiver engem is a víz. Horzsolások és kötszerek voltak rajtam, fájt a nemi szervem, valami furcsa sötét színű dolog folyt belőle, nem volt fehérneműm és teljesen üresnek éreztem magam. Nem tudtam mit mondani. Teljesen össze voltam zuhanva, és nagyon véltem. Azon a napon, amikor hazamentünk, a húgom órákig tartott a karjaiban.

A barátomnak fogalma sem volt, hogy mi történt. Aznap felhívott és megkérdezte: „Nagyon aggódtam miattad tegnap este, megijesztettél, már otthon vagy?” Megrémültem. Ekkor döbbentem rá, hogy aznap este felhívtam őt és egy teljesen értelmezhetetlen hangposta üzenetet hagytam neki. Majd úgy hadartam neki a telefonban, hogy csak annyit tudott nekem mondani, hogy keressem meg a húgomat.

Újra megkérdezte: Mi történt tegnap este? Hazaértél épségben? Azt mondtam, igen és letettem a telefont. Elsírtam magam.

 Nem voltam kész arra, hogy a barátomnak és a szüleimnek elmondjam, hogy valószínűleg egy kuka mögött megerőszakoltak, de nem tudom ki, mikor és hogyan. Félelmet láttam volna az arcukon, ami engem is még jobban megrémített volna. Így inkább úgy tettem, mintha az egész meg sem történt volna.

Ki akartam verni a fejemből, de annyira nyomasztott, hogy nem tudtam sem beszélni, sem enni, sem aludni, sem bárkivel találkozni. Teljesen eltávolodtam a szeretteimtől. Munka után egy félreeső helyre mentem, ahol elkezdtem sikítani. Az incidens után egy héttel sem hívott senki, senki nem adott tájékoztatást, hogy mi történt velem.

Az egyetlen bizonyítéka, hogy az egész nem csak egy rossz álom, egy kórházi póló volt, ami a fiókomban pihent.

Egy nap a munka után épp a híreket néztem a telefonom és akkor olvastam egy cikket. Ebből tudtam meg először, hogy elvesztettem az eszméletem és úgy találtak rám. Kócos volt a hajam, és hosszú nyaklánc volt a nyakamban. A melltartómat letépték, a ruhámat félig lehúzták rólam. Alul teljesen meztelen voltam a csizmámig. A lábaim szét voltak tárva, és egy idegen tárggyal megerőszakolt valaki, akit nem ismertem. Ekkor tudtam meg mi történt velem. Az irodai asztalomnál ülve a híreket olvasva. S nem csak én értesültem erről, hanem az egész világ is. Rádöbbentem, hogy a fenyőfatüskék nem egy fáról hullottak le. A támadóm volt az, aki levette rólam a bugyit, és belém nyomta az ujjait. Nem is ismerem ezt az embert. Amikor ezt olvastam magamról, nem akartam elhinni.

Ez nem lehetek én. nem tudtam megemészteni az információt. Nem tudtam elképzelni, hogy a családom mit szól, ha ezt olvassa. Tovább olvastam. A következő bekezdésben olvastam egy dolgot, amit sosem felejtek el: a támadóm szerint én akartam ezt. Nekem is tetszett ő. Szóhoz se jutottam.

A cikk alján egy kép is volt arról a fiúról, aki megerőszakolt. A szerző azt is felsorolta, hogy milyen eredményeket ért el úszásban. Azt írja, még lélegeztem, amikor rám találtak, a fehérneműm ott volt mellettem és magzati pózban görnyedtem.

Ja, és amúgy jól úszik. Mellesleg. Ennyi erővel azt is odaírhatták volna, hogy én meg jól főzök.

Szerintem beteges, hogy ezzel semlegesíteni akarják a bűntettét.

Aznap este, amikor kijött a történetem a hírekben, leültem a szüleimmel és elmondtam nekik, hogy megtámadtak. Azt is mondtam nekik, hogy ne a híreket nézzék, mert az felkavaró, tudniuk kell, hogy jól vagyok, itt vagyok és jól vagyok. De a mondandóm felénél az anyámnak kellett megtartania, mert nem tudtam állva maradni. Nem voltam jól.

Az ominózus estét követően, az illető azt mondta, nem tudja a nevemet és nem tudná azonosítani az arcomat sem. Nem említett semmiféle párbeszédet, egy szót sem, csak a táncot és a csókolózást. A tánc egy elég szép fogalom: lendületes, kreatív tánc volt, vagy csak egymásnak nyomódtunk egy zsúfolt tánctérben? Azon is csodálkozom, hogy a csókolózás hogyan történhetett meg. Amikor a detektív arról kérdezte, hogy vissza szándékozott-e engem vinni a kollégiumba, azt felelte, hogy nem. Amikor a detektív azt kérdezte, hogyan kerültünk végül egy kuka mögé, azt felelte: nem tudja. Beismerte, hogy más lányokkal is csókolózott a partin, az egyik épp a húgom volt, aki ellökte őt magától. Elismerte, hogy össze akart jönni valakivel.

Én voltam a csorda sérült antilopja, teljesen egyedül és sebezhetően, fizikailag képtelen voltam megvédeni magam. És engem választott.

Néha azt gondolom, ha nem mentem volna el, ez az egész meg sem történik. De aztán rádöbbentem, megtörtént volna akkor is. Csak valaki mással. Ha épp arra készülsz, hogy fejest ugorj négy évi piálásba és bulizásba, akkor jobban teszed, ha meggondolod magad és helyesen cselekedsz.

Azt mondta, azért gondolta, hogy nekem is bejött, mert megsimogattam a hátát. Hátsimogatás. Nem említett hozzájárulást, nem említett beszélgetést, csak egy hátvakarást.

Még egyszer, a hírekből kiderült, hogy deréktól lefelé meztelenül, félig kilógó mellekkel, az ujjaimat néhány fenyőfatüskével együtt belém dugta. A csupasz hátam és a fejem a földön dörzsölődött egy kuka mögött, miközben egy kanos gólya egy eszméletlen testet molesztált. De nem emlékszem, ezért nem tudom bizonyítani, hogy akartam e…

Azt gondoltam, hogy ez az ügy nem jut el a bíróságig, hiszen voltak tanúk, ott volt a mocsok a testemen, ő elmenekült, majd elfogták. Meg akar egyezni, formálisan bocsánatot kérni, hogy mindketten továbblépjünk. Azt mondták nekem, hogy kiváló ügyvédet fogadott, szakértő tanúkat, magánnyomozókat, akik megpróbálnak mindent megtalálni a magánéletemből, amit csak felhasználhatnak ellenem. Megtalálják az eszközt arra, hogy hiteltelenítsenek engem és a húgomat, hogy bebizonyítsák, a nemi erőszak csak félreértés. Ő pedig megpróbálja meggyőzni a világot, hogy csupán össze volt zavarodva.

Nem csak arról tájékoztattak, hogy támadás áldozata lettem, hanem arról is, hogy mivel nem emlékszem – nem tudom azt sem bizonyítani, hogy akaratom ellenére történt a dolog. Ez rettenetes és megalázó volt számomra. Belül megtörtem. Az a legszomorúbb az egészben, hogy letepertek és kis híján megerőszakoltak a szabad ég alatt, mégsem számít ez támadásnak. Egész évben azért kellett küzdenem, hogy világossá tegyem: nincs ez így rendben.

Amikor arról tájékoztattak, hogy készüljek fel rá, hogy elveszítjük az ügyet, azt mondtam: nem tudok erre felkészülni. Abban a percben bűnös volt, ahogy felébredtem. Senki nem tudja kibeszélni belőlem azt a fájdalmat, amit átéltem.

A legrosszabb, hogy előre figyelmeztettek, mivel én nem emlékszem, ő fogja írni a forgatókönyvet. Azt mond, amit csak akar, senki nem tudja cáfolni.

Nincs hatalmam, nincs hangom, védtelen vagyok. Nem emlékszem az eseményekre, és ezt felhasználhatják ellenem. A tanúskodásom kevésnek és hiányosnak bizonyult, és talán azt hihetem, hogy nem tudom ezt megnyerni. Ez annyira frusztráló. Az ügyvédje állandóan arra emlékeztette a bíróságot, hogy csak Brocknak hihetnek, mert a lány nem emlékszik. A tehetetlenség borzasztó érzés.

Ahelyett, hogy a regenerálódásra szántam volna az időmet, azon gyötrődtem, hogy felidézzem az emlékeim arról az éjszakáról. Fel akartam készülni az ügyvéd kérdéseire, amelyek agresszívek, támadóak voltak. Az volt a célja, hogy befolyásoljon engem és a húgomat, kifordítva a szavainkat. Ahelyett, hogy azt kérdezte volna: Észre vett magán horzsolásokat?, azt kérdezte: Ugye nem vett észre magán semmilyen horzsolást? Ez volt a stratégiája, hitelteleníteni akart. A szexuális indíttatású támadás egyértelmű, mégis ilyen kérdéseket szegeztek nekem a tárgyaláson:

Mennyi idős? Mennyi kiló? Mit eszik egy nap? Mit evett vacsorára? Ki készítette a vacsorát? Ivott vacsora közben? Még vizet sem? Mikor ivott? Mennyit ivott? Milyen üvegből ivott? Ki adta az italt? Általában mennyit szokott inni? Ki vitte el a buliba? Mikor? És hol volt ez pontosan? Mit viselt? Merre fele sétált? Mit csinált, amikor odaért? Biztos ebben? Mikor csinálta ezt? Mit jelent ez a szöveg? Mikor ment pisilni? Hol pisilt? Kivel együtt ment mosdóba? Le volt halkítva a telefonja, amikor a húga hívta? Emlékszik, hogy lehalkította? Tényleg? Mert az 53 oldalon azt állítja, hogy csöngött. Ivott a kollégiumban? Azt mondta, hogy Ön egy partiállat? Hányszor dőlt már ki ivás miatt? Őrülten szokott bulizni? Komoly a kapcsolata a barátjával? Szexuálisan aktívak? Mikor kezdtek randizni? Megcsalná őt valaha? Megcsalta már valaha? Mit gondol az alatt, hogy meg akarta jutalmazni? Emlékszik, hogy mi történt, amikor felébredt? Milyen színű volt a kardigánja?

Emlékszik bármiről arról az estéről? Nem? Akkor kérdezzük meg Brockot.

Csak irányított kérdéseket kaptam, ami a magánéletemre vonatkozott: a szerelmi életemre, a múltamra, a családomra. Ostoba kérdéseket, amik valahogy fel tudnák menteni a srácot, aki még arra sem vette a fáradtságot, hogy megkérdezze a nevemet, aki levetkőztetett pár perccel azután, hogy meglátott. A fizikai bántalmazást követően, provokatív kérdésekkel támadtak le, amelyek úgy akartak engem beállítani, mint akinek a gondolatmenete nem logikus, akinek elment az esze, aki egy részeges, aki be akart pasizni. Mindemellett persze ő egy atléta, mindketten részegek voltak, miért is vennénk figyelembe azt, amit a lány mondott a kórházi élményeiről. Brocknak sok a vesztenivalója, most egy rendkívül nehéz időszakon megy keresztül.

Ezután őt hívták tanúskodni. Ekkor váltam ismét áldozattá. Szeretném emlékeztetni, azon az éjszakán neki eszébe sem jutott, hogy visszavigyen a kollégiumba. Azt mondta, nem tudja hogyan kerültünk egy kuka mögé. Állítólag azért hagyott ott, mert nem érezte jól magát. Kiderült, hogy ő sem igazán emlékszik a történtekre.

Egy évvel később egy új párbeszéd alakult ki. Brock egy egészen új történettel állt elő, majdnem úgy hangzott, mint egy silányul megírt ifjúsági regény némi csókkal, táncolással, kézen fogva sétálással és földön levő légyottal fűszerezve.

A legfontosabb fejlemény viszont az volt, hogy azt állította: beleegyeztem a dologba. Az incidens után egy évvel arra emlékezett, hogy igen, ő valójában igent mondott az egészre.

Azt mondta, felkért táncolni. Úgy látszik, én igent mondtam. Megkérdezte, hogy akarok-e a kollégiumba menni, és én igent mondtam. Aztán azt kérdezte, megujjazhat-e. Én igent mondtam.

A legtöbb srác ilyet nem is kérdez!

Van a dolgoknak egy természetes menete, az emberek beszélgetnek. Nem csak kérdés-feleletből áll a kommunikáció. De állítólag én teljes felhatalmazást adtam. Ő szerinte egyértelmű volt..

Még ebben a történetben is, alig van némi párbeszéd. Állítólag csak 3 szót mondtam, mielőtt lehúzta rólam a ruhát. Még sosem hatoltak belém 3 szó után. Nem állította, hogy mondtam volna akár egy kerek mondatot is. A médiának annyit mondott, hogy találkoztunk. Nem hiszem, hogy ennyire messzire mentem volna, hogy ezt mondjam.

A jövőben, ha nem vagy biztos benne, hogy a lány hozzájárul-e, akkor legalább egy normális mondatot szedj ki belőle. Ha ezt nem hallod tőle, akkor nem teheted meg.

Ne érj hozzá, egyszerűen ne. Nincs esetleg, talán. Ebben nincs semmi zavar. Ez a józanész, minimális emberi tisztesség.

 Az ő elmondása szerint, azért kerültünk a földre, mert elestünk. Megjegyzem, ha egy lány elesik, fel kell segíteni. Ha annyira részeg, hogy nem tud megállni a lábán, akkor ne másszon rá és vegye le a bugyiját, és dugja bele az ujját a nemi szervébe. Ha egy lány elesik, segítsd fel. Ha egy kardigánt visel ruha gyanánt, akkor azt nem vedd le róla, hogy megfogdosd a melleit. Lehet, hogy fázik, és ezért visel kardigánt. Ha a fenyőfaágak és tüskék fájdalmat okoznak neki, ahogyan ránehezedsz, akkor szállj le róla.

A történet úgy folytatódik, hogy két ember közeledik feléd. Te elrohansz, mert félsz. Nem hiszem, hogy két svéd diáktól rettentél meg ennyire. Attól féltél, hogy lebuksz. Az a felvetés, hogy attól féltél, hogy megtámadnak, nevetséges. Nyilván semmi köze nem volt a menekülésednek ahhoz, hogy egy eszméletlen lányon feküdtél éppen. Végül véres kézzel kaptak el, magyarázat nélkül. Amikor elfogtak, miért mondtad: „Állj! Minden rendben, kérdezzétek meg őt, ott fekszik, majd megmagyarázza.” Mármint arra gondolsz, hogy beleegyeztem? És ébren voltam? Amikor a rendőr kihallgatta a gonosz svéd diákot, aki leszerelt, annyira sírt, hogy alig bírt megszólalni a látvány miatt.

Ha tényleg azt gondoltad, hogy veszélyesek, akkor hogy hagyhattál ott egy félmeztelen lányt, hogy magadat mentsd?

Bárhogy is magyarázod, ennek semmi értelme.

Az ügyvéded többször is kihangsúlyozta, hogy nem lehet bizonyosan tudni, hogy mikor vesztettem el az eszméletem. És lehet, hogy igazad van, csillogtak még a szemeim és nem szédültem el teljesen. A bűnösséged nem abban rejlik, hogy tudod-e, melyik másodpercben veszítettem el az eszméletem. Állandóan hadartam, túl részeg voltam, ezért kerülhettem a földre. Eleve hozzám se szabadott volna érni. Brock azt mondta, hogy nem vette észre, hogy nem reagálok. Ha észrevette volna, akkor nyomban leállt volna. Itt van a probléma: ha az volt a terved, hogy akkor állsz le, ha már nem reagálok, akkor nem érted az egészet.

Ráadásul le sem álltál, amikor már elvesztettem az eszméletem! Más állított le téged.

Két srác biciklizett és látta, hogy élettelenül fekszek a sötétben. Ezért állítottak meg téged. Ezt hogy nem vetted észre miközben rajtam feküdtél?

Azt mondtad, megálltál volna és segítséget kértél volna. Akkor mondd el kérlek lépésről lépésre, hogy hogyan segítettél volna. Tudni akarom, mi történt volna, hogyha ezek a gonosz svédek nem sétálnak arra. Ezért kérdezem: Visszahúztad volna a bugyimat és a csizmáimat? Megigazítottad volna a nyakamon az összecsomózott nyakláncot? Összezártad volna a lábaimat és betakartál volna? Visszakapcsoltad volna a melltartómat? Kiszedegetted volna a tüskéket a hajamból? Megkérdezted volna, hogy vájnak e a hátamon és a kezemen levő horzsolások? Kerestél volna egy barátot, hogy valami meleg és kényelmes helyre vigyél? Nincsenek kétségeim, mi történt volna, ha nem jönnek ezek a svéd fiúk. Mit tettél volna? Erre sosem válaszoltál, ezt egy éve nem tudod megválaszolni.

Eskü alatt vallottad mindannyiunk előtt, hogy igen, én akartam és beleegyeztem. Azt is mondtad, hogy az igazi áldozat te vagy, akit minden ok nélkül megtámadtak ezek a beteg, ostoba, önző és hülye srácok. Ez is mutatja, hogy te bármeddig hajlandó vagy elmenni, hogy lejárass és hitelteleníts, megmagyarázva azt, hogy miért lehet engem bántani. Magadat és a hírnevedet mented az én káromra.

A családom látta a képeket arról, ahogyan ernyedten, lehunyt szemekkel, felhajtott ruhával, a koszban ott fekszek a sötétben. És még ezután is azt kell hallgatnia a családomnak, hogy az ügyvéded azt mondja, ezeket a képeket hagyjuk figyelmen kívül, mert az incidens után készítették azokat. Miután a nővér elmondta, hogy belül is sérülések és horzsolások keletkeztek, azt mondta az ügyvéd: ez történik, ha valakit megujjaznak. Ráadásul a saját húgomat használta fel ellenem. A kihallgatásából azt akarta kihozni, hogy én egy csábító partiállat vagyok, és erre készültem. Azt mondta, részegnek hallatszottam a telefonban, mert ostoba módon beszéltem. Azt mondta, nyilvánvaló mire utaltam akkor, amikor azt mondtam a barátomnak, hogy jutalmat kap tőlem. Biztosíthatlak, az én jutalmazásom nem száll át egyik emberről a másikra, különösen, ha az teljesen idegen számomra.

Ezeken mind keresztül kellett mennem nekem és a családomnak is. Ezeket mind csendben végig kellett hallgatnom és elfogadnom, hogy ő irányítja az eseményeket. Nem volt elég a szenvedésem. A bizonyítatlan nyilatkozatok és az ügyvéd körmönfont logikája sem tudott senkit átverni. Az igazság győzött, és az igazság magáért beszél.

Bűnös vagy. 12 esküdt mondott ki bűnösnek minden kétséget kizáróan. És a 12 szavazat mögött 36 igen állt, tehát a 100 százalék vallott téged bűnösnek. Amikor azt gondoltam, hogy végre vége az egésznek, beismeri, hogy mit tett, őszintén bocsánatot kér és mindketten továbbállhatunk. Ezután viszont olvastam a közleményedet.

Ha abban reménykedsz, hogy a haragtól majd felrobbanok és belehalok az egészbe, már közel állok hozzá. Nagyon közel.

A támadás nem egy baleset. Ez nem egy átlagos részeg egyetemi kamatyolás felelőtlen fiatalokkal. Valamiért még mindig nem érted. Valamiért még mindig zavartnak hangzol.

Most élek a lehetőséggel és reagálok azokra a mondatokra, amelyeket a közleményében írt a vádlott.

Azt mondtad, hogy részegen nem tudtad a legjobb döntést meghozni, ahogyan én sem.

Az alkohol nem kifogás. Tényező? Igen. De nem az alkohol az, ami levetkőztetett, megujjazod, és a földbe nyomta a fejemet. A túl sok ivás egy amatőr hiba, amit elismerek, de még nem bűncselekmény. Ebben a szobában mindenkinek volt már olyan estéje, amit megbánt, mert sokat ivott, vagy ismer olyat, akinek volt ilyen tapasztalata. De megbánni a berúgást, nem egyenlő azzal, hogy valaki egy szexuális erőszakot bán meg. Mindketten részegek voltunk, de én nem vettem le a nadrágod, az alsógatyád és értem hozzád illetlen módon, majd menekültem el. Ez a különbség.

Azt mondtad, hogy meg akartál ismerni, inkább a számomat kellett volna elkérned, mintsem a szobámba invitálni engem.

Nem vagyok mérges, amiért nem kérted el a számom. Ha ismernél, tudnád, hogy nem szeretem az ilyen szituációkat. A barátom ismer engem és tudja, ha arra kérne, hogy hadd ujjazzon meg egy kuka mögött, felpofoznám. Egy lány sem akar ilyen szituációba kerülni. Egy sem. Nem érdekel, hogy tudod-e a számomat, vagy sem.

Azt állítottad, hogy hülyén azt gondoltad, hogy az rendjén van, ha azt csinálod, amit ott mindenki, iszol. „Tévedtem” – mondtad cinikusan.

Még egyszer, nem az ivásban tévedtél. Körülötted senki nem követett el szexuális erőszakot rajtam. Nem azt csináltad, mint mindenki más, mert te a merev f***adat nyomtad a meztelen, védtelen testemhez egy sötét zugban, ahol egy bulizó sem tudott megvédeni, a húgom sem talált rám. Nem a röviditalok kortyolgatása a bűnöd. Ott hibáztál, hogy a fehérneműmbe dugtad a kezed. Ezt magyarázom.

Azt állítottad, hogy a tárgyalás során nem te, hanem az ügyvéded volt offenzív velem szemben.

Az ügyvéd nem egy bűnbak, ő téged képvisel. Mondott az ügyvéded hihetetlenül dühítő és megalázó dolgokat? Igen. Azt mondta, hogy azért volt erekciód, mert hideg volt. Szóhoz sem jutok.

Azt mondtad, hogy egy olyan programot készülsz indítani gimnazista és egyetemista hallgatók részére, amelyen a tapasztalataidat elmesélve beszélnél „a kollégiumi campuson tapasztalható bulikultúra és szexuális szabadosság ellen”.

A campuson tapasztalt bulikultúráról beszélni. Mégis mi ellen beszélnél? Szerinted én miért küzdöttem az elmúlt évben? Figyelmen kívül hagyod a campuson tapasztalt szexuális zaklatást, a nemi erőszakot, és a beleegyezés felismerését. Egyetemi bulikultúra. Le a Jack Daniels-szel. Le a Skyy Vodkával. Ha gimiseknek akarsz beszélni az ivásról, menj egy anonim alkoholisták találkozóra. Rádöbbensz, hogy az ivással kapcsolatos bajok nem azt jelentik, hogy valaki ráerőszakolja magát szexuálisan egy másik emberre. Mutasd meg inkább azt, hogyan kell a férfiaknak tisztelni a nőknek és hogyan igyanak kevesebbet.

A bulikultúra és a szexuális szabadosság együtt jár. Együtt jár köretként, mint a krumpli a rendeléseden. Hogy jön a szabadosság szóba?

Nem azt olvasom az újságok címlapján, hogy Brock Turner, bűnös a sok ivásban és a szexuális szabadosságban. Erőszak a campuson. Ez van a híradásokban.

Eleget magyaráztam. Nem intézheted el egy vállrándítással, nem lehetsz többet összezavarodva. Nem állíthatod azt, hogy nem volt piros zászló. Nem mondhatod, hogy nem tudod, miért futottál. Elítéltek, amiért megtámadtál alkoholos befolyásoltság alatt. Ne dumálj a sanyarú életedről, hogy az alkohol hogyan fordította rossz irányba a dolgokat. Azt deríts ki inkább, hogyan vállalhatod a felelősséget a tetteidért.

Végül pedig úgy fogalmaztál, hogy meg akarod mutatni az embereknek, hogy egy részeges este hogyan tud elrontani egy egész estét.

Igen, egy életet. A tiedet. Az enyémről elfelejtkeztél. Legyél egyértelmű, mutasd meg azt, hogy egy durva este hogyan ront el két életet. A tiedet és az enyémet. Te vagy az ok, én vagyok a következmény. Lerántottál engem is a pokolba magaddal, és azóta is újra, meg újra. Két tornyot döntöttél romba. Veled együtt én is romba dőltem. A te fájdalmat konkrét, megfosztottak a címeidtől, fokozataidtól, jelentkezésedtől. Az én fájdalmam viszont belső, láthatatlan, cipelem magammal. Elvetted az intimitásomat, a magánéletem, az energiámat, az időmet, a biztonságérzetemet, az önbizalmamat, a hangomat. De csak mostanáig.

Egyikünk sem tud reggelente felkelni. Nem ismeretlen számomra a szenvedés. Miattad lettem áldozat. Az újságokban azt írják „eszméletlen ittas nő”, 10 szótag, semmi több. Egy jó ideig azt hittem, hogy csak ennyi vagyok. Erőt kellett vennem magamon, hogy ismét önmagam legyek, hogy visszanyerjem az önazonosságomat. Hogy újra rádöbbenjek, nem csak ennyi vagyok. Nem csak egy részeg áldozat vagyok egy idióta buliból, akit egy kuka mögött találtak meg. Miközben te egy közismert úszó vagy egy menő egyetemről, ártatlan egész addig, míg be nem bizonyítják a bűnösségét. Én vagyok az, aki visszafordíthatatlanul meg lettem bántva és egy évbe került, mire rájöttem, hogy érek valamit.

A függetlenségemet, az örömömet, a szelídségemet, a vidám életemet a felismerhetetlenségig lerombolták. Zárkózott, mérges, fáradt, ingerlékeny és üres lettem. Az elszigeteltségem néha teljesen elviselhetetlen volt. Nem tudja már semmi visszaadni ugyanazt az életet, amit azelőtt az este előtt éltem. Amíg te az szétzúzott hírnevedért aggódsz, én minden este sírva aludtam el úgy, hogy beduzzadt szemekkel ébredtem. Hideg kanállal kellett hűteni a szememet, hogy egyáltalán lássak. Minden reggel egy óra késéssel mentem munkával, mert a lépcsőházban is elsírtam magam. Elmondhatom, hogy egy épületben ez a legjobb helység, ahol senki nem hall. Időnként olyan elviselhetetlen volt a fájdalom, hogy el kellett kéredzkednem a főnökömtől. Feléltem a tartalékaim, hogy összeszedjem magamat otthon.

Csak lámpa mellett tudok aludni, mint egy 5 éves, mert rémálmaim vannak attól, hogy valaki nyúlkál felém. És nem tudok felébredni ebből az álomból.

Sokat kellett várnom, mire megint biztonságban éreztem magam. 3 hónapon keresztül reggel 6 órakor tudtam csak elaludni.

Régen büszkén vállaltam, hogy mennyire független vagyok, most viszont félve közlekedek éjszakánként, és rettegek, ha olyan eseményen veszek részt a barátaimmal, ahol isznak. Egy kis kullanccsá váltam, akinek mindig valakinek az oldalában ott kell lennie. Hogy legyen egy barát az oldalamon, aki mellettem fekszik és vigyáz rám. Szörnyen kínos, hogy elesettnek érzem magam, én, aki mindig megvédtem magamat és talpraesett voltam.

El sem tudod képzelni, hogy mennyire nehéz volt újjáépíteni magamban azokat a területeket, amelyeket leromboltál. 8 hónapba telt, mire egyáltalán tudtam érdemben beszélni arról, hogy mi történt. Nincsenek egészséges kapcsolataim a barátaimmal. Ráüvöltöttem a barátomra és a családomra is, amikor felhozták ezt a témát. Te pedig nem hagyod, hogy valaha is elfelejtsem a történteket. A meghallgatást követően a tárgyaláson túl gyengének éreztem magamat, hogy beszéljek. Legszívesebben hazarohantam volna, és napokra kikapcsoltam volna a telefonomat. Mindig, ha egy új cikk kijön, mindig paranoiám van, hogy a szülővárosom rájön, hogy én vagyok az a lány, akit megtámadtak. Nincs szükségem senkinek a szánalmára, még mindig tanulom azt, hogy el tudjam fogadni az áldozat szerepét. Te azt is elintézted, hogy kerülendő hely legyen számomra a szülővárosom.

Egy nap vissza fogod nekem fizetni a mentőfuvart és a terápiát. Viszont az álmatlan éjszakáimat nem tudod visszafizetni. Ha olyan filmet néztem, amibe egy nőt bántottak, keservesen elkezdtem zokogni. Mondhatni, robbanásszerűen megnőtt az empátiám minden áldozat felé.

A stressz miatt lefogytam, ha szóvá tették ezt az emberek, csak azt mondtam, hogy mostanában sokat futok.

Időnként nem akarom, hogy megérintsenek. Újra meg kell értenem, hogy nem vagyok gyenge, nem vagyok törékeny, hanem egészséges és tettre kész vagyok, nem pedig fakó és élettelen.

Minden sírást és minden fájdalmat elviselek. De amikor azt látom, hogy a húgomat bántják, és nem tud felzárkózni az iskolában, kiveszik belőle az öröm, nem tud aludni, alig tud beszélni a telefonba a sírás miatt, újra és újra elmondva, hogy mennyire sajnálja, hogy egyedül hagyott engem aznap este, és több bűntudatot érez, mint te – na ekkor nem tudok neked megbocsátani. Aznap este megpróbáltam felhívni és megtalálni őt. De te találtál meg engem előbb. Az ügyvéded ezt mondta a záró beszédében: „Én és a húgom jóban vagyunk, és ki ismerne jobban, mint a saját húgom.” Megpróbáltad ellenem használni a testvéremet. A támadási pontok, amiket használtál szánalmasak. Őt hagyd békén!

Ha most azt gondolod, hogy minden rendben és megúsztad, és elkocsikázhatsz a naplementében – akkor szenveded el a legnagyobb csapást, tévedésben vagy. Minket padlóra küldött ez az esemény, és próbálunk értelmet találni a szenvedésnek.

Soha nem szabadott volna ezt csinálnod velem. Soha nem szabadott volna azt elérni, hogy nekem kelljen veled küzdenem, hogy megértessem: ezt nem csinálhattad volna velem. De itt vagyunk. Itt a kár, és nem tudjuk visszacsinálni. Most mindkettőnknek van választása. Romba dönthet minket, én maradhatok mérges, te továbbra is tagadhatod a vádakat, vagy szembenézünk, elfogadjuk a fájdalmas igazságot, te elfogadod a büntetésed és továbbléphetünk.

A te életed nem ért véget, évtizedek állnak rendelkezésedre, hogy újraírhasd a történeted. A világ hatalmas, sokkal nagyobb, mint Palo Alto és a Stanford. Találsz majd egy helyet, ahol hasznos és boldog lehetsz. A neved most besározódott, de rajtad áll, hogy találsz e magadnak egy új hírnevet, valami jótéteménnyel, ami mindenkit levesz a lábáról. Van agyad, van hangod, van szíved. Használd bölcsen. A családod mérhetetlenül szeret. Ez tud téged kihúzni ebből. Az enyém segített túljutni ezen. A tied is segít majd továbblépni.

Hiszem, hogy egy nap mindketten jobban fogjuk látni ezeket az eseményeket. Remélem, hogy te őszintébb leszel, és arra fogod használni ezt a történetet, hogy más ilyen eseteket megelőzz. Szurkolok neked, hogy újjá tudd építeni az életedet, mert csak így tudsz másokon is segíteni.

Most térjünk rá a büntetésre. Amikor a próbaidős tiszt jelentését elolvastam, először hitetlenkedtem, majd feldühödtem, végül szomorú hallgatásba burkolóztam. Az állításaimat lesöpörték az asztalról és kiragadták a kontextusból. Nem azért küzdöttem keményen a bíróságon, hogy a minimum büntetést szabják ki figyelmen kívül hagyva a megjegyzéseimet, amelyet egy olyan 15 perces interjú során tettem, melynek többsége az én jogi helyzetemre irányult. A kontextus pedig rendkívül fontos. Brock már kiadott egy nyilatkozatot, még nem olvastam el.

Az életemből elvettek egy évet a mérgelődésre, szorongásra és bizonytalanságra. Az esküdtszék elismerte az általam elszenvedett igazságtalanságokat. Ha Brock elismerte volna a bűnösségét és megbánást tanúsított volna, akkor belementem volna a megegyezésbe, enyhébb büntetésbe, méltányolva az őszinteségét, hálás lettem volna, hogy mindketten továbbállhatunk. Ehelyett viszont vállalta a kockázatot, bíróságra ment és arra kényszerített, hogy ott újra átéljem a borzalmakat. Megmagyarázhatatlan és szükségtelen szenvedésbe taszította a családomat, amiért vállalnia kell a következményeket. Megkérdőjelezte a fájdalmaimat, és elhúzta a felelősségre vonást.

Mondtam a próbaidős tisztnek, hogy nem az a szándékom, hogy Brock a börtönben rohadjon meg.

Nem mondtam azt sem, hogy nem érdemli meg, hogy a börtönben legyen. A tiszt ajánlása az egy évnél kevesebb börtönbüntetésre viszont hihetetlenül kevés büntetés, a támadás súlyosságának az elbagatellizálása, és a megcsúfolása annak a fájdalomnak, amin keresztül kellett mennem. Csak annyit akartam, hogy Brock megértse és elismerje, hogy rossz, amit tett.

Sajnos nagyot csalódtam, amikor elolvastam a vádlott közleményét. Nem láttam, hogy bármiféle megbánást tanúsított volna, vagy felelősséget vállalt volna a tetteiért. Tiszteletben tartom a tárgyaláshoz való jogát, annak ellenére, hogy 12 esküdt egyhangúan mondta ki bűnösnek. Ráadásul azt is elismerte, hogy alkoholos befolyásoltság alatt volt. Azért, mert valaki nem volt beszámítható a tettei elkövetésekor, még nem érdemel enyhébb büntetést. Rendkívül offenzívnak érzem, hogy a nemi erőszakot azzal próbálja elmosni, hogy felvetette a szabadosság eszméjét. A nemi erőszaknak nincs köze a szabadossághoz és a beleegyezéshez sem. Mélyen felháborít, hogy ezt a kettőt összemossa.

A tiszt azt hangsúlyozta, hogy az alperes még fiatal és büntetlen előéletű. Véleményem szerint viszont elég idős ahhoz, hogy felfogja – rossz az, amit tett. Amikor 18 éves vagy, ebben az országban nem mehetsz háborúba.

19 évesen viszont számolnod kell annak a következményeivel, ha valakit megerőszakolsz. Fiatal, de annyira nem, hogy ezt felfogja.

Mivel ez az első esete, ezért értem, hogy engedékenyebb akar lenni a bíróság. Viszont a másik oldalról, viszont nem hiszem, hogy bárkinek meg kellene bocsátani az első szexuális bűncselekményét, vagy a nemi erőszakot. Ennek nincs értelme. Világos, hogy az erőszak egy rendkívül súlyos dolog. Nem szabad egy olyan kultúrát megteremtenünk, ahol csak a tárgyalás tortúráján keresztül sikerülhet bebizonyítani, hogy a nemi erőszak helytelen. A szexuális bűncselekmények következményeinek elég súlyosaknak kell lenniük ahhoz, hogy elrettentse a potenciális elkövetőket akkor is, ha részegek, vagy kevésbé beszámíthatóak. Az a tény, hogy Brock egy sztársportoló volt egy elit egyetemen, nem számítható be az enyhítésnél, hiszen ez azt az üzenetet küldené a fiataloknak, hogy a társadalmi rangtól függ az egyénre vonatkozó jogszabály.

A tiszt azt mérlegeli, hogy mennyit nyomhat a latba, hogy az elkövető kemény munkával szerezte meg az úszó ösztöndíját.

Ha engem egy olyan srác erőszakol meg, aki nem sportol, akkor milyen büntetést kap?

Ha ez lenne az első bűntette a támadónak, és megvádolnák három pontban is, nem beszámíthatónak minősítenék részegség miatt, de nem származna ennyire elit környezetből, akkor mi lenne a büntetése? Az, hogy milyen gyorsan úszik, nem csökkenti a hatását annak, amit velem tett.

A tiszt úgy mérlegelte a helyzetet, hogy ebben az esetben az alkoholizált állapot enyhíti a vádlott tettének súlyosságát. Én súlyosnak éreztem. Ez minden, amit mondani tudok.

Élete végéig szexuális bűnelkövetőként fogják regisztrálni. Ahogyan nem évül el az sem, amit velem tett, nem múlik el az évek múlásával. Velem marad, az identitásom részét képezi, örökre megváltoztatott, amivel együtt kell élnem.

Egy év telt el, sok ideje volt cselekedni. Elment pszichológushoz? Mit csinált az elmúlt évben? Azt állítja, hogy segítő programokat akar indítani, mit tett eddig?

A börtönbüntetés során remélem, biztosítják számára a terápiás lehetőségeket, valamint azokat a forrásokat, amellyel újjáépítheti az életét. Azt szeretném, ha utánajárna a campusokon történt szexuális támadásoknak, ha képezné magát ilyen területen. Remélem, elfogadja a méltó büntetését, és hamar visszatér a társadalomba és jobb emberré válik.

Zárásként szeretnék köszönetet mondani. Minden gyakornoknak a kórházban, aki zabpehellyel etetett, felébresztett reggelente, a rendőrtisztnek, aki mellettem volt, a nővéreknek, akik megnyugtattak, a detektívnek, aki végighallgatott és nem ítélkezett. A támogatóimnak, akik rendületlenül mellettem álltak, a terapeutámnak, aki megtanított arra, hogy megtaláljam a bátorságot a sebezhető állapotomban, a főnökömnek, hogy kedves és megértő volt. A hihetetlen szüleimnek, akik megtanítottak, hogyan fordítsam a javamra az átérzett fájdalmat, a barátaimnak, akik emlékeztettek a boldog énemre, a barátomnak, aki szerető és türelmes volt, a rendíthetetlen húgomnak, akit a szívemen hordozok, valamint Alalehnek, a példaképemnek, aki fáradatlanul harcolt és sosem kételkedett bennem. Köszönöm mindenkinek a figyelmét és idejét itt a tárgyaláson. És nektek lányok, akik az egész országból írtatok nekem levelet, annak a sok idegennek, aki törődött velem.

Legfőképp pedig annak a két srácnak szeretném megköszönni, akik megmentettek, akikkel azóta már találkoztam.

Azóta két bringával alszom, amelyet az ágyam felé ragasztottam fel, hogy emlékeztessenek a történetem két főhősére. Így kell figyelnünk egymásra.

Hálás vagyok, hogy ismerhetem ezeket az embereket, érezhetem a szeretetüket és gondoskodásukat, ezt nem fogom elfelejteni.

Hadd üzenjek a lányoknak, bárhol is vannak. Veletek vagyok. Azokon az estéken, amelyeken egyedül érzitek magatokat, veletek vagyok. Amikor az emberek kételkednek bennetek, vagy elutasítanak, veletek vagyok. Minden nap értetek harcolok. Soha ne adjátok fel, én hiszek bennetek.

A világító tornyok nem alusznak ki addig, amíg van a tengeren hajó, amit meg kell menteni. Talán nem tudok minden hajót kimenteni, de ma azért beszélek, hogy ezzel az apró fénnyel is jelezzem nektek: nem maradhattok csendben. Ez a kis igazságszolgáltatás mutatja, hogy valamerre haladunk. Jelzi, hogy igenis fontosak vagytok, megkérdőjelezhetetlenül érinthetetlenek és gyönyörűek, értékesek, elismertek az élet minden percében. Erősek vagytok, és ezt senki nem veheti el tőletek. Lányok, bárhol is vagytok, büszke vagyok rátok. Köszönöm."